Akár a rozsdás késeket

AKÁR A ROZSDÁS KÉSEKET

Műfogból,szemüvegből,

néhány régi ruhából

összetákolom

anyámat reggelente.

Csontváz lába közé

pelenkát simítok,

harisnyát, szövet-

papucsot adok rá,

aztán két kézen vezetve

kicsoszogunk a nagyszobába.

Az önállóság bajnoka, ő,

aki soha nem szorult senkire,

és a szabadság bajnoka, én,

aki már kamaszfővel

elszöktem tőle,

nem akartam a szigorában élni.

Csodálkozhat most az, aki

ismert bennünket azelőtt.

Akár a rozsdás késeket,

egymással élesít minket az Isten.

Mezey Katalin

Már nincs köztünk, ma délelőtt itt hagyott bennünket az ÉDESANYÁM.

ISTENKE VEDD TÉRDEDRE AZ ÉDESANYÁMAT 

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Csukás István